Apokrif evangélium PDF
IWIWFacebookSatartlapGoogle bookmark
2006 október 02. (hétfő) 23:38

Apokrif evangélium - Salföldről

Megejtőbb könyvet tán sohasem olvastam még. Könnyedén, játszva haladok benne, s a teóriáktól kótyagos szövegirodalom uralmának idején ez sem mellékes talán. Formailag interjúkötet ez, mégis olyan beszélgetésgyűjteménynek nevezném inkább, ami egy kétszólamú, de összehangolt, hosszú-hosszú monológ kihasított részének tetszik.

 

Mintha egy végtelenből indult s végtelenbe tartó gondolatmentbe hallgathatnánk bele mi, szerencsés kívülállók, ahol - a ma divatos narratológiai kultusszal ellentétben - nem is igazán érdekes, hogy ki a beszélő. A nyelvbe vetett bizalom (poszt)modernista megroggyanásának nyoma sincs e könyvben, éppen ellenkezőleg: ami ráncban tartja - mondjuk, "módszertanilag" - ezt a jó másfélszáz oldalas szócserét, az nem más, mint a teremtett élet csodája, s az erről való beszéd lehetősége iránt való föltétlen önátadás.

Kapiller Ferenc - ő lenne a "kérdező" - úgy mondta egyszer, hogy számára nem a vita s a meggyőzés, hanem a megértés s a befogadás az igazán lényeges, s rekonstruálni azt a "beszédhelyzetet" próbálja inkább, ami nincs, mert időközben veszni hagytuk. Talán a másikat jól értő - mert a Teremtő akaratát egyként megmásíthatatlannak tudó - s végső (élet)céljaiban is azonos két ember közös meditációját olvassuk csupán, ám nemcsak a gondolatok illeszkednek hibátlanul, hanem arra, a létezés káprázatától való - csak lélekkel befogható - "megérintettségre" is gondolhatunk, ami rabul ejti az embert. A szelídségnek s a morális szigornak, az arányérzéknek s a szabadságnak, a magabízó fegyelmezettségnek s a csapongás derűje együttállásának oly pillanataival találkozhatunk itt, ami teljességgel csak ama sokat emlegetett aranykor sajátja lehetett.Aszólók sugallta erőt nem az öntelt kételytelenség, hanem az Ottlik Géza emlegette tőkesúlynak az a mozdíthatatlansága adja talán, amely - s ez nemcsak az Iskola a határon szerzőjétől tudható - a szóval mondhatatlan tartalmakról beszél nekünk. Nagyot mondok, de úgy lehet, hogy a jó hír ember által hangosan megvallható "üzenete" ez bizony, amelynek - én, a vonzáskörbe került olvasó - a megszólítottja vagyok immár, még ha a vitázni támad kedvem, akkor is.

Somogyi Győző fölszentelt pap, aki teológiából doktorált, de jeles művészemberré - festővé, grafikussá - lett időközben: most nyitásként a kicsi falujáról, portájáról, a tájról meg az állatairól beszél. Természetes viselkedést, szeretetet, hűséget - hazaszeretetet is! - például a lovaktól tanulunk, mondja, épp, mert igénylik a mindennapi törődést, így nagyon elmászkálni innen nem lehet. Hiszi, nem hiszi akárki, e könyv eleji "felütésben" - s e megfigyelésben, gondolatban - Somogyi Győző egész életvezetési stratégiájának, létszemléletének (avagy elkötelezettségének, ha ez kell valakinek) a lényege benne van: köznapian vaskos gyakorlatiassággal, hangzatos megrendültség nélkül, mégis éteri poétikussággal, avagy "művészien", ha tetszik. Meg - sok-sok mellett - egy másik, a kötet százhetedik lapján olvasható mondatban is például, amikor arról ejt szót, hogy nem maradhatott ifjan Párizsban - pedig nagyon is eszébe jutott akkor! -, hiszen a keze racka juhot rajzolt. "Meghallani" pofonegyszerű mindezt, fül s lélek kell hozzá csupán. Mert szentencia-ízű kijelentések ezek, csakhogy érvényüket egy lezártságában is tökéletesen szabad - a teremtett élet parancsáról valló - világkép vagy hitvallás s a belőle a levegővétel természetességével kinőtt - mert szabadon választott! - életforma és gondolkodásmód hitelesíti. Viszonyunkat az olvasottakhoz e kétezer éves hitvalláshoz való hozzáállásunk adja meg, ez aligha lehet vitás, hiszen aki e feladat sugározta szakrális bizonyosságtudattól és derűtől megérintetten él, a - maga helyén persze fontos! - történészi, esetleg történetszemléleti vitaalkalmakat másodlagosaknak véli majd. Másodlagosaknak vélem én is, de azért elősorolom persze.

Kezdeni azonban nem így ildomos - s nemcsak a megrendítően életpárti s önkörén belül konzekvens gondolkozásmódnak kijáró tisztelet okán. Somogyi Győző rekonstrukciós törekvésről beszél a könyvben többször, ami annyit tesz: a megszólított olvasónak is ez az első kötelessége talán, avagy a megértés s a befogadás, ahogy Kapiller Ferenc mondta. Keresztény szemléletről - ezúttal verbálisan is hangsúlyozott keresztény szemléletről - van szó, amely szerint a világ a Teremtő szándékát dicséri, s az ember - aki szintén teremtmény - Isten által megbízott gondviselője a Földnek. Isten, ember és az őt körülölelő természet harmóniájának, közvetlenségének paradicsomi állapotát a bűnbeesés - avagy a teremtés tökélyét tagadó sátán sugallta nagyra- (t. i. az Istentől "független" tudásra, boldogulásra) vágyás - nyomán veszítettük el, ám ennek emlékezete, így újjáteremtésének, rekonstruálásának a lehetősége bennünk - s a teremtett világban - mindörökre megmaradt. E hitvallás szerint az élet célja csak e rekonstrukció, tehát az Istenhez való visszafordulás, visszatalálás - a róla való tanúskodás - lehet, életünk, munkánk - a gondviselés reánk kiszabott része - ezt az "örök tervet" szolgálhatja csupán. Ezért az "Isten dicsőségére váló" munka, vagy bárminemű cselekedet a teremtett - vagyis Isten akaratával azonos! - élet céljáról való tanúságtétel tehát, s ekként ama paradicsomi állapot lehetségességének - a "visszafordulás" szándékának - folytonos demonstrációja is. Mindez nem racionális, értelmi belátások következménye persze, hiszen Isten - s a paradicsom - létét, jelenvalóságát csak ésszel megtapasztalni nem lehet. Az elveszett éden utáni vágy a lélek mélyéről fakad, s e sóvárgás tárgya forrás is egyben, amelyből az emlegetett rekonstrukciós igyekezetnek táplálkoznia kell. A lélek kívánsága ("mint a szép híves patakra."), az Isten - s a reá való vágy - létének bizonyossága ilyenformán, s készség-készenlét mindarra, amiben a teremtett élet tökéletessége mutatja- mutathatja meg önmagát, ha kétkezi munka az, ha bármely cselekedet, ha művészi alkotás. Az aranykor vágyása ez, amikor nemcsak "izzasztó" munka, de művészet sem volt még, hisz nem volt rá semmi szükség, lévén, hogy Isten, ember s a természet közvetlen harmóniájában, "együttlétében" a teremtett világ volt a meghaladhatatlan "művészet" - és élet! - maga. Az Istentől "megérintett" művészet - és élet! - ezen állapot folytonos felidézési, rekonstruálási kísérlete tehát, ezért az "igazi" művészet - és élet! - mindig vallásos - ha a szerző személyében ateista, még akkor is (!) -, amit ezért sem létrehozni, sem megérteni csak ésszel nem lehet, álljon bár megannyi esztéta és elméleti szakíró a feje tetejére akár. Életünkhöz, családunkhoz, nemzetünkhöz való viszonyunkban - ha nem a tagadás sátáni útján járunk - ennek az "életformának" a jelenvaló emlékezete súg nekünk napra nap, így a veszteség tudatát - mint a belőle következő, reánk mért, elháríthatatlan feladattudatot is - ébren tartva bennünk. Somogyi Győzőben az a megejtő, hogy e veszteséggel való számvetésből kinőtt tanúságtételt nemcsak művészetével s gondolataival példázza félreismerhetetlenül, hanem - a szabad akarat jegyében választott - életformájával is. Számára a világ e létezési formából következő szakadatlan munkálkodás és tanúságtétel által lesz harmonikus egésszé.

Mert a veszteséget, meg annak régi s újabb jeleit, stációit nagyon sűrűn emlegeti ő. Gyökerét a Teremtő szándékáról való letérés eredendő bűnében, önmagát az Isten akaratától függetlenített (függetleníteni akart) ember gőgjében látja meg, amelynek sűrűsödési pontjai a történelemben szerinte eléggé pontosan tetten érhetők. Folyamat ez - mondja - amely a reneszánsszal kezdődött talán, de uralomra a technikaimádat (az ipari forradalom) áttörésével s a "nagy" francia forradalommal jutott, eszmei alapját pedig a felvilágosodás adta meg. A reá bízott természetet nem gondozni, de legyűrni, átalakítani, kizsákmányolni akarja az Isten tilalmait fölmondott ember azóta is, így a modernizációsnak nevezett korszak históriája az üdvtörténet - tehát az isteni gondviselés lehetőségének - tagadására épül visszavonhatatlanul.A"sötétségből" kiszabadult, önmagát minden dolgok mértékévé emelt ember fölszámolta a törvényt, ahelyett, hogy beteljesítette volna azt. Somogyi ezt a fordulatot újkori történelmünk tragikus váltásának nevezi, amelynek nyomán az ember és az Isten dicsőségére váló élet - s munka! - közé végleg odafurakodott - "győzelmi" jelképként - a pénz, hogy ez a korábban csupán praktikus közvetítő eszköz mércévé, a lelkét veszített munka egyedüli céljává, s ama "sóvárgás" szinte egyetlen tárgyává legyen. Azt, hogy e szemléleti "fordulat" milyen erkölcsi, mentális - és tudati! - rombolást végez századok óta, talán fölmérni sem lehet, de ennek riasztó rész(?)eredményét minden épen maradt lélek naponta megtapasztalhatja. A hatalmi manipuláció - tehát a pénz - uralma s a gyarló ember tökéletes manipulálhatósága az "új isten" után való sóvárgás (közös) tövéről fakad ugyanis. Tudom, nehéz hinni, de úgy igaz, hogy a hetvenhetedik "sikert" hajszoló milliárdos vállalkozó, s az "emelésért", mint egyetlen közvetlen "örömért" rettegő - templomjáróként is többnyire az istentagadók pártjára szavazó! - megnyomorított életű és tudatú (!) kisnyugdíjas agyát s lelkét ugyanaz az ördögi logika - Jézus a pénzről, mint a sátán szinonimájáról beszélt! - tartja fogva még akkor is, ha az utóbbinak (mert valóban nem tudja, mit cselekszik) ez könnyebben megbocsátható. Ekként a pénz reménye, vágya, imádata - amin, mondja Somogyi, se madárfüttyöt, se tiszta levegőt, se szerelmet, se meleg emberi érzéseket vásárolni nem lehet - e haladáshitbe kergült modernizációs-globalizációs folyamat során az éden maradékát züllesztette- zülleszti széjjel, a lelke-fosztott, csak a pénzért való munka - és élet! - pedig nem a boldogságot - a "paradicsom" harmóniáját -, hanem a földi poklot hozza el. A boldogság - a soha sem kielégíthető materiális óhajokon túlmutató, a létezés szakrális céljával együtt lélegző "édeni" állapot - forrása ebből következően egyedül Isten lehet, így a "megmenekülés" útja a hozzá való visszatérés - s az aranykor emlékezetének lelki (Somogyi szerint esetleg tárgyi is) rekonstrukciója - lehet csupán, amelyhez az értelmi belátás megint csak nem elegendő. Az ősbűn újabb kori hozadékát elviselni képes - sőt, a "sikert" hajszolva azt naponta önként újratermelő - léleknek rá kell döbbennie, hogy nem Isten, de a sátán ösvényét tapossa ki, ám ide eljutni csak a jézusi példát elfogadva s követve lehet - ami nagyon nehéz és nagyon könnyű egyszerre. Mert Jézus az, akiben Isten a legközvetlenebbül mutatta meg magát nekünk, aki nem "e világból való" politikai forradalmár, hanem az emberi szívek megváltója volt és maradt mindörökre, s ekként a keresztény fölfogás megkerülhetetlen alakja ő. Az evangéliumból ismert paradoxona: "mert valaki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt; valaki pedig elveszti az ő életét én érettem és az evangéliumért, az megtalálja azt", e visszatérés lehetőségének (egyik) kulcsmondata talán, ami a racionalizmus - a szürkeállomány? - gőgjébe feledkezett, az életet nem Isten ajándékának, hanem egyszeri, "önmegvalósítási" alkalomnak tekintő, agresszíven önző, "sikerorientált" szemlélet örök csődjére utal. Az egyetlen céllá vált jólét, a személyes karrier vezérelte gondolkozásmód, a világon vett anyagi, technikai uralom "sátáni útja" ez, aminek Somogyi Győző ott, Salföldön, meg a szívében, gondolataiban és a művészetében éppen az ellenkezőjét valósítja meg.
Hősünk egy nyolcvanlelkes faluban él családostul, évtizedek óta már, körülöttük kert, állatok, istálló, juhhodály, az egykori paraszti létforma minden kelléke szinte. Nem ülnek autóba, a portán még bicikli sincsen, lóháton járnak, testedzésnek ott a mindennapi munka, csak a maguk nevelte, földolgozta állatok húsát eszik, sőt, az öltözékük jó részét is házilag állítják elő. Különcnek, bolondnak, korszerűtlen Rousseau-utánzónak nevezheti őt s szeretteit, aki akarja, de érdemes figyelni, hogy Somogyi Győző Istenről, hazáról, életről s a - személyes és közösségi - történelemről valló szavai mennyire harmóniában vannak mindazzal, ahogy él. Világa rendezett egész kikezdhetetlenül, amit az újabban szinte kötelező "értékrelativizmusnak" a szele sem érintett meg soha, az arányérzék, a nyugalom s a derűs bizonyosságtudat ilyen formája már-már valószerűtlen manapság. Mintha egy épen maradt sziget lenne ez a jelenség mindenestől, a "külső" valóságot pozitívan tagadó csoda, vagy az elveszett aranykor emlékezetének visszfénye talán, ami nemcsak az emberarcú létezés lehetőségét, de a szabad akarat megváltó esélyét is demonstrálja a maga valóságában. Meglehet: Somogyi Győző valóban "elvesztette" - föladta, eldobta - (korábbi?) életét, hogy "megtalálja" azt. Lehatároltságában is végtelen világot teremtett maga körül, avagy a szabadság egy "kicsi körének" esélyét, ha tetszik, a szabadság illúzióját ajánló - de még a "szabadidő" eltöltésének formáját is reklámos mintákkal a szánkba rágó - börtön-lét ellenében. A külvilág - reánk kényszerített, fejünkbe csempészett, a föld legyűrésére szegődött hatalmak megszabta - szokásai, "törvényei" nem érvényesek, mivel számára a törvényeket a teremtett élet gondozásának - sokszor persze erőt próbáló - parancsa és arányos rendje adja meg. Ember és környezete egymásrautaltságáról, a "gondoskodás" természetének lélektani és tudati követelményeiről van szó, amit az itt - e renddel összefonódva! - élő lélek még csak véletlenül sem érezhet béklyóknak, hiszen a személyiség "kiteljesedését" éppen a felsőbb szándékhoz való szabad igazodás hozza el. Ez a törvény nemcsak élet- de szemléletformáló is természetesen, ami annyit tesz, hogy határozott - de nem erőszakos! - mércéjévé lesz mindannak, ami ezt a "szigetet" térben és időben körülveszi. Somogyi Győző életről, hazáról, erkölcsről, művészetről való hitvallását ez - nem a (sátán eszményét követő) kétely és rombolás (a "lebontás"), hanem a (Teremtővel "együttműködni" képes) bizonyosság pozíciójában fogant látásmód - határozza meg. S ez a történelemszemléletét is. S a lehetséges vita alkalmát is ez hozhatja el.

Ne kezdjük a - szerintem - vitathatatlannal megint. 1956-ról ilyen igaz szavakat nemigen olvastam még. Nem a történész, hanem a hitvallása logikáját híven követő ember szavaira gondolok természetesen. A forradalom és a szabadságharc - Somogyi a forradalom szót, "evolúciós" szemléletéből következően, nem is használja szívesen - valóban csoda volt ugyanis, mégpedig a szó eredeti értelmében. Váratlanul, tetten érhető előkészületek nélkül jött, az isteni akarat sűrített példázataként, a létező külvilág - számunkra akkor a kommunizmus -, avagy "a sátán uralma ellen", ahogy a szerző fogalmazza. (Azért fontos elmondani ezt, mert 1956 igazi hőseinek célja nem a - szocializmusnak becézett - "följavított" bolsevizmus, de nem is a liberális kapitalizmus volt, s kicsi a reményem, hogy ezt csak a hülyéknek kell elmagyarázni ma már.) A "nagy szellemi események sorába tartozik", "váratlan, isteni jel volt", ilyeneket mond még Somogyi Győző, én a történelem "kegyelmi pillanatáról" vallott elképzelésemet szoktam hajtogatni mindig, ami a "vezér nélküli" nemzet közös - mondhatnám, szakrális - ügye volt visszavonhatatlanul. S azzá lett a leveretettségében is, a keresztút utolsó stációjának evilági példázataként, amiről nemcsak Márai Sándor versének (Mennyből az angyal) a krisztusi történetre alludáló sorai tanúskodhatnak.A magyar 1956 a világ szívét dobogtatta meg valóban, aztán "egy nagy sóhajtással veszni és pusztulni hagyták" az egészet, s - szenvedéstörténeti, és "reálpolitikai" értelemben! - így volt ez törvényszerű, itt a földön legalábbis. "Semmi érdek nem állhatott mögé, mert mindennek fölötte volt" - olvasom még, s maximális egyetértésem eddig tart talán. Mert más is elhangzik itt. "A fölvilágosodás óta tartó tévedésnek, eltévelyedésnek mondott ellent ez a néhány ragyogó nap" - így mondja Somogyi, történetszemléletére nézvést megint csak logikusan persze. Mint az isteni gondviselés magasából való "lelki" értékítéletet ezt még alá is írom, ha kell, ám mint történészi vélekedést már nehezen. Nem vagyok oda a fölvilágosodásért - a francia forradalom rögzítette "történelemformálási módszertanért" meg pláne nem -, az Istent a "hamis tudat" lomtárába száműző ész-kultuszt pedig egyenesen megvetem, de tartok tőle, hogy a "határ" kijelölésének az effajta radikalizmusa az utóbbi két évszázad mindazon szellemi, művészi jelenségét hírbe keveri akaratlanul, amelyen a "szabadgondolkodás" - nem mindig torzult formában jelentkezett! - attitűdje is nyomot hagyott. Csokonai, Petőfi, Ady életművét, vagy azét a protestáns tradícióban gyökerező, az etikai életfelfogásra is megfellebbezhetetlen példát adott Bibó Istvánét éppen, aki elemzéseiben a (felvilágosodás nyomán) kialakult, adott politikai vagy életkereteket, mint megmásíthatatlan realitásokat is figyelembe vette minden alkalommal. Mondanám, Somogyi sem oly magabiztos néhanap - mert a magyar történelemre nézvést úgy látja már, hogy csak "az első nagy háborúval ért véget valami csodálatos, töretlen világ, a szakrális magyar királyság", aztán a múlt század hatvanas éveit is mint sorsfordítókat elemzi hosszan az egyik beszélgetés elején -, de szerintem másról, ha tetszik, "módszertani" szemléletkülönbségről van szó itt.

Vitatta más is e fölfogást, Tornai József, a marxista vagy szélsőségesen liberális szemlélettel aligha vádolható költő-esszéista például, mégpedig fölösleges indulattal talán (Kortárs, 2004/9). Szerinte a "mi hagyományunk is, mint sok más szomszéd népé, a felvilágosodásból indul ki", ezért a "modernség korszakot nyitó változásáról, a szekularizált államról" - a parlamenti kormányzásról, a törvény előtti egyenlőségről, az általános választójogról, a lelkiismereti és vallásszabadságról stb. - a szép mítoszok meg a nemzeti kiválasztottság-tudat kedvéért sem hajlandó lemondani ő. Azt, hogy e "vívmányok" mily áldásos módon működnek manapság, láthatja, aki akarja (mert tudjuk, mindenki egyenlő, csak valahogy "egyenlőbbek" is mindig adódnak, s nem csupán George Orwell regényében), de ezt a vitát én nem akarom eldönteni hirtelen. Annál inkább sem, mert Alexa Károly, aki e polémiát is szóba hozta (Életünk, 2005/2), a "nemzetről való felelős beszéd két karakteres típusát", azaz "a modernitásról való elgondolások kétféle - sarkosan eltérő - érvrendszerét" emlegette föl. E látószög a vita értelmezéséhez eredményes is lehetne akár, egyvalami azonban nem hagy nyugodni engem. Somogyi Győző egy "megőrzött", illetve "rekonstrukcióra" ajánlott értékvilág és életszemlélet pozíciójából beszél jól kivehetően, onnan tehát, aminek Tornai József épp az alapelemeit kárhoztatja, a rációval befoghatatlan mítosszal, a szakrális királysággal, vagy a "nemzeti küldetéstudattal" együtt. Somogyi fölfogásában e lélektani, létérzékelési valóságok - avagy nem tudományos, de "világnézeti realitások", ahogy Kis Pintér Imre írta a vitában -, mozdíthatatlanok, s ezeknek harmóniáját szerinte épp az a modernizáció zúzta széjjel, ami Tornai gondolkodása fundamentumának tetszik. Kérdés: egy megőrzött - itt az Isten terve szerint való - állapot pozíciójából az ezt az állapotot megtagadó, attól elfordult viszonyrendszer jellege, természete értelmezhető, analizálható-e egyáltalán, vagy csupán elutasítható az egész, mondván - úgy, ahogy van, a sátán műve ez? Még inkább: beleszólhat-e a modernitásról való elgondolások vitájába az a nézet, ami a modernitás alapvetéseit utasítja el? De fogalmazhatunk így is: Somogyi Győző - keresztény - világképének kérdései és válaszai érvényesek-e mindenestől e világkép keretein kívül (a keresztény felfogás egyetemes érvényű, ezt én is tudom, s bár lehetetlen, de ettől most - "munkahipotézisként" csupán - próbáljunk meg eltekinteni)? Egészen egyszerűen: vajha miért érzi úgy a hívő, de történészi látásmóddal is megvert olvasó, hogy e lélekből fakadt válaszok hol utópisztikusnak tűnnek, hol pedig - a részletekben s a históriai gyakorlatban - tagolatlannak tetsző álláspontról tanúskodnak? Mert úgy tetszik - illetve úgy tetszhet -, e szócsere néha túlságosan "éteri", avagy a következtetések "az evilági valóság" fölött lebegnek nemegyszer. Például: a hat beszélgetés 1995 és 2004 között született, két "közéleti" érzékenységgel nagyon is megérintett ember osztotta meg velünk gondolatait, de - s ez föltűnő lehet - például a politikáról egy szó nem sok, annyi sem esett talán (érthető, hogy ezt Alexa Károly mint hiányt emlegette föl). Én is kíváncsi lennék Somogyiék véleményére persze, ám nem e "hiány" zavar engem. Ugyanis mintha a beszélgetőtársak remek ösztöne működne itt. Mindaz, amit - mondjuk, demokratikus - politikai gyakorlatnak nevezünk, a modernizációsnak nevezett korszak terméke ugyanis, az összes tehertétellel együtt természetesen. Ezért Somogyi Győző - ha önmagát komolyan veszi - csak az isteni teremtés törvénye szerint "működő", tehát a "sátán" szabályaival semminemű érintkezést nem tartó politikai alakulatra mondhatna határozott igent, ilyent pedig nem lát manapság - nem is fog egyhamar, gondolom. Ami van, azt az ő látószögéből alapjaiban csak elutasítani lehet, aminthogy a "létezőt" felülíró látens "ajánlata" is a politikai modernitás körén kívülről ered - illetve onnét eredne - egyértelműen. Ideálja a keresztény állam - ami nincsen, de szerinte a felvilágosodás előtt létezett -, az Isten akaratát követő szakrális király személyéről például többször is beszél, de hozzáteszi: mindez, reánk, magyarokra nézvést - "az ősi magyar alkotmány korhoz igazított formájában" - csak a Keresztény Európai Unió keretei között lenne visszaállítható, amitől igen-igen messze vagyunk még. Nos, olyan állammal, ahol az élet tiszteletének s a jogrendnek az alapját Krisztus tanítása adja, nekem aligha akadna bajom - egyenesen vágynék rá! -, ám (a véleményformálást uraló, s állítólag mindent meghamisító, "felvilágosult" történetírás ide, vagy oda!) én kételkedem, hogy az emberiség históriájának belátható idején létezett-e ilyen "evilági" paradicsom valaha is (a még "fel nem fedezett", bennszülöttek lakta szigeteken talán igen - igaz, ők meg Jézust nem ismerhették). Somogyinak ez a meggyőződése megint csak "hitbéli realitás" természetesen, hiszen az, hogy a szakrális királyság "valami csodálatos, töretlen világ" lett volna, ahol minden alattvalónak - akárcsak metafizikai értelemben - mindig jól ment a sora, "tudományosan" nem bizonyítható. Nem csupán azért, mert olyan ország, amelynek valamennyi lakója a létezést csak metafizikai - és egyáltalán nem materiális - értelemben fogja föl, valószínűleg nincs és nem is volt soha, hanem azért sem, mert szűkös történelmi ismeretek birtokában is tudható: a királyok - akár ami királyaink - nem mindig a Teremtő akarata szerint uralkodtak rajtunk. Királyt - vagy akárki mást! - akasztani (nyakazni) nem Istennek tetsző dolog, ezt elismerem, de én bizony a Mátyást követő Dobzse Ulászlóért, vagy éppen Ferenc József "őfelségéért" sem vagyok oda annyira, s nemcsak az aradi tizenhárom okán. Tudom, nem elegáns érv, de cselédek és summások leszármazottjaként állítom: sok-sok koronás fő a maga országát nyírni való birkának - premodern kori vállalkozásnak? - nézte csak, még a mindennapi imádkozás közben is esetleg, s azt sem hiszem el, hogy nemzeti hivatásunk beteljesítésében kizárólag a "csel és a túlerő" akadályozott meg minket (az ellenünk való összeesküvés tudatának permanenciájához ragadt nemzetszemléletet pedig "kényelmesen butának" tartom). Ismerjük el: hazánk vezetői is megtették - és persze megteszik! - a magukét bőven. Aztán meg mi, országlakók sem voltunk - s főleg vagyunk! - a Deákné vásznánál különbek néhanap, az úgynevezett "egyszerű emberek" állítólagos tisztánlátásáról például igen-igen goromba véleményem van manapság. Elismerhetnék ezt a szerzők is, hisz amit a hatvanas esztendőkben - Kádár szép emlékezetű világában - meglódult morális zülléséről evvel kapcsolatban elmondanak, a könyv legpontosabb analízisei közé tartozik.

Jól tudom, e kérdőjeleknek a gyermekkora óta "történelem-érzékeny" Somogyi Győző is a tudatában lehet, s az utóbbi kétszáz esztendő értékeit is elismeri, ha kell, mondandómat azért adtam elő, nehogy e könyvet látens politikai programként, vagy szaktörténészi érvelésként forgassa bárki is. E világképből - amennyiben politikai gyakorlattá erőszakolná valaki - csak olyan "virtuális Albánia" jöhetne ki ugyanis, mint amelyik egymaga próbálta fölépíteni a kommunizmust egykor, s ezt épeszű ember nem akarhatja soha. A megváltás mindig egyéni, s terepe a lélek, társadalmi-politikai, avagy "tömeges" megváltás nincs. Az "aranykor" csak Salföldön - vagy másutt, egy családban, egy kisközösségben - teremthető meg, egy országban - korunk politikai gyakorlata és logikája közt! - ellenben nem, ez bizonyos; ha bármely párt hozzáfogna, annak olyan - akár keresztény, akár nemzeti, vagy akármilyen jelzővel fölcicomázott - rendőrállam lenne a vége, hogy attól koldulnánk mindannyian. Már idéztem a szerzőpárost: Jézus az emberi szívek megváltója volt, nem politikai forradalmár, s ezt elfelejteni egy pillanatra sem szabad. Ezt a kötetet csak innen, a már emlegetett személyes megszólítottság felől olvashatjuk érvényesen - ami nem azt jelenti, hogy "magánügy" lenne az egész. Amit Somogyi Győző mond, az az életről, nemzetről gondolkodó művészember letisztult hitvallása és tanúságtétele, s közös ügyünk, akár az Istentől való, az "érdekre" nem tekintő és - Pál apostol levele szerint - "soha el nem fogyó" szeretet, de nem pártprogram s nem is megfellebbezhetetlen történetírás, ahogy - megint jó nagyot mondok - az evangéliumok sem azok! Kovásza az az életigenlő - a hit nyelvén szólva: a Szentlélektől való megérintettséget sugárzó - harmónia, bizonyosságtudat és derű, aminek közös részeseként már vitázhatunk, napestig is akár. Teszem azt, a felvilágosodás kérdésköréről. Elmondhatjuk például, hogy ez az eszmetörténeti alakzat eredetileg nem a sátán műve volt mindenestől, hisz a "felnövesztő tapasztalathoz" a hit nevében fellobbant máglyák, meg az ártatlanul legyilkoltak tömegének emléke is hozzájárulhatott talán. Descartes vagy Pascal jól tudta még, hogy a tudás méltósága - a "babonák" alól való felszabadulás, ha tetszik - is a Teremtő ajándéka kell, hogy legyen. A "hibát" az önmagát Isten, a technikai-materiális "haladást" pedig a nemzeti közösség - egyáltalán, mindenfajta közösség - fölé rendelt, csak "ész-vezérelte" ember gőgje és türelmetlensége hozta reánk, aki Isten törvényét nem beteljesíteni, hanem - a történelemformálás mámorában - végképp eltörölni akarta inkább. Tudnunk kell: emberi és nemzeti kiszolgáltatottságunk legújabb - a globalizáció kikerülhetetlen követelményeként reánk tukmált - felvonása Voltaire vagy Rousseau - persze korántsem gáncstalan - gondolatainak számlájára csak parttalan képzettársítással írható mindenestől, aztán meg a lelkünkért való harc Isten és a sátán között amúgy is a - felvilágosodásnál sokkal régebbi - bűnbeeséssel egyidős. Az itt, e könyvben is fölfénylő - az előadásmód vitalitásának köszönhetően néhol szinte érzékien tapintható - példa világos, hogy e küzdelemben hova állunk, rajtunk múlik csupán. Jobb, ha elfogadjuk: a személyes méltóság, a rendezett erény s az örömre való képesség csak közös úton járhat, ráadásul közösségekben is élünk visszavonhatatlanul. E közösségeknek pedig a mindenséggel való kapcsolat, a múltra vonatkozó - akár mitikus - "közös tudás", s a közösség tagjait átkarolni képes célokhoz szükséges eszmények híján értelmesen - akár Isten dicsőségére szolgáló módon - megmaradni nem lehet. Talán nem is érdemes.

(Kapiller Ferenc: Megélt aranykor. Salföldi beszélgetések Somogyi Győző festőművésszel. Magyar Nyugat Könyvkiadó, 2004.)

 

N. Pál József

Árgus, 2005/9 

 

 

Keresés a honlapon

Bevásárlókosár

VirtueMart
A bevásárlókosara jelenleg üres.

Belépés











Vasi Szemle