Megjelent a Vár Ucca Műhely című veszprémi folyóirat 2009. évi 2. számában
A művészet igazságait a folytonos kiegészítések (hozzáadások és cáfolatok) kondicionálják; alig találhatni olyan művet, amelyből ne lenne kiolvasható a művészet megindító hűségnyilatkozata a sokféleség iránt. Mindennek alig van köze ahhoz, hogy akadnak művészek, méghozzá szép számban, akik egyazon gondolat kertészei egész életükön át. (Más alkotók számára viszont a százféle vetemény a minden; a mellérendelés.)
A véleménykísérlet, vagyis az esszé művésze is ugyanezen utak közül választ. Hasonlóképp egy centrális gondolat kifejtésére tör, vagy tanúságtételek sokaságán ügyködik, azzal a nem lényegtelen különbséggel, hogy példának okáért egy poéta akár a szív igazságaiból is megépítheti a maga várát, addig az esszéírót műfaja több-kevesebb gondolkodásra és valamelyes tárgyszerűségre kötelezi.
S hogyne kötelezné azt a szerzőt, aki már könyve címét (Személyes ügyeim) szenvedélyek bejelentésére költi. Gyurácz Ferencnél a gondolkodás és a tárgyszerűség; egyáltalán az írás távol áll a betűvel való fakó, fásult játéktól. Ez a könyv messzire visszanéző (első darabja 1980-ból származik), ám igen szigorú válogatás: mindössze tizenegy esszé; tizenegyszeres érv arra, hogy a lokális indítékból következő országos vonatkozás nem valamiféle lágy ábránd.
Ami egyébként az ábrándot illeti, az mégiscsak ott lebeg színeivel a Gyurácz-kötet kapujában. A festett alak nem az esszé gazdája, hanem az a Németh László-féle utópia, amelyről Gyurácz Ferenc oly részletesen értekezik. A szerző hosszan, mélyen és bőséges kitérőkkel halad egy utópia (az idea-életből és a példa-életből vont utópia) magyarázatáért, és végül a „korra adott egyik lehetséges” válaszként értékeli Németh László elgondolásait. Alapkérdései ma is alapkérdések, s úgy tűnik, Németh halhatatlan mivoltában is vélemény-változatok, viták és talányok kimeríthetetlen forrása.
Rang! Most ne jusson eszünkbe e szóról semmi vulkanikus égre törés. De jusson eszünkbe a sokféle asszociációt fakasztani képes magyar sors, az olyanfajta nagy élet, amely belső zajlásában nagy, jusson eszünkbe a talentum, az egyéniség, a kultúra, a szolgálat. Ha e néhány faktor eleven tartammal töltődve rangot ád, akkor Gyurácz Ferenc esszéhősei rangot, és nem is éppen alacsony rangot reprezentálnak. Sőt: a körülmények és a lelki kultúra egymásban sokszor otthontalan fogalmai közt verődve is megismerésre érdemes figurák. Ki mondaná, hogy tudományos termése mellett nem tanulságos külön is a megannyi stúdiumban szétáradó egyéniségű Pável Ágoston életútja, vagy Kárpáti Kelemen tudósi pályája? Sorsuk és tevékenységük esszéisztikus összefoglalása közben Gyurácz így ír egy helyütt: „...Kárpáti Kelemen nem vált jelentős tudóssá. Amint nem vált azzá később legvonzóbb karakterű szombathelyi utóda, a némely tekintetben nálánál is formátumosabb egyéniség, Pável Ágoston sem. (...) Nem vonunk le semmit helyi nagyságaink értékéből, sőt, emléküket és önmagunkat is megbecsüljük akkor, ha egy pillantással túltekintünk a provincia horizontján, s a nemzeti és egyetemes értékek rendszerében is a megfelelő helyen látjuk őket.”
A Személyes ügyeim szerzőjének esze ágában sincs érdemeket halványítani. Nehéz is volna jelentéktelennek nevezni azt aki, egy személyben nyelvész, néprajzkutató, költő, szerkesztő, könyvtáros, s akiről egy Nobel-díjas később mint nagyszerű oktatójáról beszél. S hogyan volna ott kevesellhető a lovagkereszttel elismert érdem, ha az illetőre annyi tehetség és energia hárul, hogy ebből az egy személyből kitelik a tanár, a filológus, a várostörténész, a régész, az etnográfus. Gyurácz Ferenc éppen az érdemet becsüli, amikor az egyén belső-külső adottságait, akarásait, nekiindulásait, szabadságát és kötöttségét egymás mellé téve von mérleget a készség, kvalitás alapján gyanítható és a megvalósult nagyság között.
Különben: a siker furcsa korona, az alkotó életre nem annyira hatalmat, jobbára kötelességet ró. Az érdemekben gazdag és szeretetben bő éltű Nagy Gáspár például nem szolgálta-e egyszerre a közösséget és magát a költészetet? És mily magas fokon, mennyi alázattal! S nem áll-e majdnem ugyanez a magyar politikatörténeti esszé mesterére, Halász Imrére? Ő is a nemzet javán dolgozik betűvel, de dolgozik másként is. Hétről hétre a Nyugat kávéházi asztalánál ül, a lap egyik főmunkatársa, és „mindenki őrá figyel, szavának tekintélye, súlya van Adyék, Móriczék szemében.” A Nagy Gáspárt és a Halász Imrét méltató esszék sokat elmondanak az áldozatosság és az érvényesülés különös összefüggéséről, egyáltalán a közösségileg is respektálható és respektálandó munka méltóságáról, amelynek kamatja erős íróembernél előbb-utóbb az egyéni alkotásban is hasznosul.
Az esszé (essai): kísérlet. De minthogy gondolatokkal folyó kísérletről van szó, vélemény is; úgyhogy az ember voltaképp a véleményt véleményezi, amikor az olvasmányosan tudományos irodalomtörténeti esszé (Nyugat-Dunántúl irodalmi hagyományai) után álló dolgozat magabiztos címét kissé kétkedve olvassa. Gyurácz Ferenc könyvében ez a fejezet is hovatovább irodalomtörténet, ám igencsak sajátos nézetből, innen a talán túlságosan is határozott cím, az Életünk folyóirat fénykorát illetően. Vajon tényleg kélt és alá is hullott e folyóirat életében egy éra, mely maga volt a fénykor? A nagy fölemelkedés, ami – ha újfent eljönne – immár csupán másodvirágzásként köszönthetne be. Tényleg: nem lehet-e, hogy a ma is eleven lap teljes kivirágzása nem a tiszteletre méltó múltban, hanem a jövőben rejlik? Amiről Gyurácz ír: az Életünk élettelisége, e vitalitásért az akkori főszerkesztő, Pete György bizonyosan sokat tett. A Gyurácz Ferenc által hangsúlyosan említett kapunyitás, hogy a nyugati magyar írók egyik honi fórumává (és nem is mellékes nyilvánosságává) az Életünk vált (s hogy e tisztség aztán hamarosan osztódni kezdett), múlhatatlan tény, a mából nézve azonban inkább irodalompolitikai, mint művészi eseménynek látszik. Avagy mégis ott bújik a régi Életünk oldalain a napnyugatról küldött eget ostromló remekmű?
Míg eldől, hogy az irodalmi gyöngyszem egy folyóirat tetterős korszakában megvan vagy nincs, akad másmilyen mesterremek, s ezt az esszéíró kínálja. És készlete egyfelől ünnep, mert a formában a fogalmazás kicserélhetetlen rendje, a kicsiszolt, könnyen folyó írott beszéd ünnepelhet, más oldalról, tartalmilag pedig elevenbe vágó, fájdalmas jeremiád a Somogyi Győző díjazása alkalmából született Szakralitás és életöröm.
Aki végigolvassa Gyurácz Ferenc esszéválogatását, nem fogja megtudni, ha már előbb nem tudta, hogy a kérdések bölcsebbek-e a válaszoknál – de hiszen az olvasó nem is az írásjelekre figyel majd; a szerző kérdés vagy válasz alakjában előadott mély értelmű felvetései fogják vonzani, s ha marad rá még figyelme: az irodalmiasságtól oly távol eső pallérozott irodalmi stílus.
(Magyar Nyugat Könyvkiadó, Vasszilvágy, 2009)
